kezdetben nehéz volt, és néha ma is megszegem a fogadalmat, ha nagyon kívánom. nehezen álltam át, és a legelején nem is teljesen, mára szinte egyáltalán nem hiányzik. táplálkozás terén van mit fejlődni, nyilván nem eszem teljes értékűen. dolgozom rajta, igyekszem. ez a bejegyzés eléggé off, ugyanis nem a vegaság a futás kapcsolatáról fogok beszélni (pff, írni), hanem csak a vegetáriánus gondolataimat írom le. pontosabba írtam le nemrég, most meg bemásolom, itt van e.
Hús
Őrült
visítozás, egymáson taposás. Értetlen tekintetek, ideges fejkapkodás. Hátracsapott
fülek, tág orrlyukak. Lábdobogás, szomorú prüszkölés. Megfeszült izmok,
ingerült morgás. Féktelen ordítás, haragos őrjöngés. Eszetlen visongás,
kitágult pupillák. Utolsó fájdalmas pillantások. Menetelés. Előre a kábító
gázba. Előre áldozatként. Előre a halálba.
Nem,
nem a holokausztról van szó. Nem egy tragikus történelmi eseményt szeretnék
bemutatni, ahol milliók vérét ontották ki, ahol családokat mészároltak le, ahol
nők és gyerekek százezreit végezték ki, és férfiakat kínoztak egészen addig,
amíg fel nem adták, meg nem haltak.
Csupán
arról a helyről volt szó, ahol naponta állatok ezreit gyilkolják meg és
dolgozzák fel, fűrészelik ketté és vágják darabokra, nyúzzák meg és belezik ki,
folyatják ki a vérüket és fagyasztják le halott testüket, hogy majd egyszer
valaki ebédlőasztalára kerülhessenek, és az emberek elfogyasszák őket. Ez a
vágóhíd.
Egymás
hátán élnek, antibiotikumokkal tömik őket, és soha nem látják a napfényt. Korán
leválasztják őket a szüleiktől, és onnantól kezdve csak a gyors hízás számít.
Ez az életük. Így nőnek fel. Anélkül, hogy látták volna a Napot. Anélkül, hogy
élvezhették volna a szellő simogatását a testükön. Anélkül, hogy szabadon
mozoghattak volna egy mezőn. Anélkül, hogy a társaikkal együtt szaladgálhattak
volna. Anélkül, hogy friss táplálékot kaphattak volna.
Így
bánunk az állatokkal. Azokkal az élőlényekkel, akik, csak úgy, mint mi,
ugyanúgy nevelik a kölykeiket, ugyanúgy esznek, ugyanúgy játszanak, ugyanúgy
mozognak, ugyanúgy alszanak. Ugyanúgy szeretnek. Ugyanúgy élnek.
Olyanok,
mint mi, csak nem gondolkoznak, hanem ösztönből cselekszenek. De élőlények.
Érzik a fájdalmat, és a veszélyt, érzik a gondoskodást és a szeretetet. Nem
vagyunk többek náluk. Nem tarthatjuk őket szenvedések közepette. Nem vehetjük
el tőlük a kölykeiket. Nem tömhetjük őket gyógyszerekkel. Nem ölhetjük meg
őket.
Családtagnak
hívjuk a kutyát és a macskát, és tápláléknak a csirkét, a disznót, és a
tehenet. Homokba dugjuk a fejünket, elzárkózunk attól a ténytől, hogy
szenvedések közepette élt állatok lemészárolt testének darabjait tömjük
magukba. Közben kis kedvenceinket istenítjük, és állítjuk:
„De
én szeretem az állatokat!”
