off téma, vegetáránusság

2014 nyara óta, azaz kb 2 éve nem eszem húst. állatvédelem, és semmi más. nem veszem el mások életét.
kezdetben nehéz volt, és néha ma is megszegem a fogadalmat, ha nagyon kívánom. nehezen álltam át, és a legelején nem is teljesen, mára szinte egyáltalán nem hiányzik. táplálkozás terén van mit fejlődni, nyilván nem eszem teljes értékűen. dolgozom rajta, igyekszem. ez a bejegyzés eléggé off, ugyanis nem a vegaság a futás kapcsolatáról fogok beszélni (pff, írni), hanem csak a vegetáriánus gondolataimat írom le. pontosabba írtam le nemrég, most meg bemásolom, itt van e.

Hús

Őrült visítozás, egymáson taposás. Értetlen tekintetek, ideges fejkapkodás. Hátracsapott fülek, tág orrlyukak. Lábdobogás, szomorú prüszkölés. Megfeszült izmok, ingerült morgás. Féktelen ordítás, haragos őrjöngés. Eszetlen visongás, kitágult pupillák. Utolsó fájdalmas pillantások. Menetelés. Előre a kábító gázba. Előre áldozatként. Előre a halálba.

Nem, nem a holokausztról van szó. Nem egy tragikus történelmi eseményt szeretnék bemutatni, ahol milliók vérét ontották ki, ahol családokat mészároltak le, ahol nők és gyerekek százezreit végezték ki, és férfiakat kínoztak egészen addig, amíg fel nem adták, meg nem haltak.

Csupán arról a helyről volt szó, ahol naponta állatok ezreit gyilkolják meg és dolgozzák fel, fűrészelik ketté és vágják darabokra, nyúzzák meg és belezik ki, folyatják ki a vérüket és fagyasztják le halott testüket, hogy majd egyszer valaki ebédlőasztalára kerülhessenek, és az emberek elfogyasszák őket. Ez a vágóhíd.

Egymás hátán élnek, antibiotikumokkal tömik őket, és soha nem látják a napfényt. Korán leválasztják őket a szüleiktől, és onnantól kezdve csak a gyors hízás számít. Ez az életük. Így nőnek fel. Anélkül, hogy látták volna a Napot. Anélkül, hogy élvezhették volna a szellő simogatását a testükön. Anélkül, hogy szabadon mozoghattak volna egy mezőn. Anélkül, hogy a társaikkal együtt szaladgálhattak volna. Anélkül, hogy friss táplálékot kaphattak volna.

Így bánunk az állatokkal. Azokkal az élőlényekkel, akik, csak úgy, mint mi, ugyanúgy nevelik a kölykeiket, ugyanúgy esznek, ugyanúgy játszanak, ugyanúgy mozognak, ugyanúgy alszanak. Ugyanúgy szeretnek. Ugyanúgy élnek.

Olyanok, mint mi, csak nem gondolkoznak, hanem ösztönből cselekszenek. De élőlények. Érzik a fájdalmat, és a veszélyt, érzik a gondoskodást és a szeretetet. Nem vagyunk többek náluk. Nem tarthatjuk őket szenvedések közepette. Nem vehetjük el tőlük a kölykeiket. Nem tömhetjük őket gyógyszerekkel. Nem ölhetjük meg őket.  

Családtagnak hívjuk a kutyát és a macskát, és tápláléknak a csirkét, a disznót, és a tehenet. Homokba dugjuk a fejünket, elzárkózunk attól a ténytől, hogy szenvedések közepette élt állatok lemészárolt testének darabjait tömjük magukba. Közben kis kedvenceinket istenítjük, és állítjuk:

„De én szeretem az állatokat!”